2007. 08. 28. meleg nyári nap… életem egyik legborzalmasabb napja.

Foltika hetek óta beteg. Nem meglepő, hogy egy 15 éves cicát megvisel a 3 hete tartó 40°C, de ennyire? Már többször volt kint nála az orvos, kapott sok immunerősítőt, hogy jobban legyen, de mind hiába. Szörnyen lefogyott és mára már a bundája is elkezdett kopni. A nyakánál egy csomóban hiányzik a szőr.

Reggel elhatározom, hogy elviszem egy olyan rendelőbe, ahol teljesen ki tudják vizsgálni.

Hogy miért halogattam eddig? Mert tudtam, hogy mit fognak mondani, csak húzni akartam az időt.

Foltikát 12 évesen műtötték nyirok daganattal. Már akkor felhívták rá a figyelmemet, hogy hiába távolítják el a daganatot, nagy az esély rá, hogy áttétes lesz.

Egész nap azon agyalok, hogy mit tegyek. Azt, hogy elviszem a rendelőbe, már elhatároztam, de mi lesz azután? Több dolog is kavarog egyszerre a fejemben, dolgozni sem tudok.

A szívem azt súgja, hogy csak valami apróság, amire kap majd valami szuper gyógyszert és minden rendben lesz.

De az eszem mindig közbeszól.

Már hazafele tartok és igen, meghoztam azt a döntést, amit soha nem szerettem volna.

Még szinte be sem értem az utcánkba, Foltika előttem termett. Hogy lehet ez? Soha nem szokott ilyen messzire eljönni, hogy üdvözöljön. Vajon tudta, hogy jövök, vagy máshova indult?

Azt mondják, azok az állatok, akik hosszú időt éltek egy helyen elmennek, ha érzik, hogy lejárt az idejük. Elhessegetem a gondolatot, felkapom Foltikát és bemegyünk a házba.

Anya gondosan előkészítette a macskahordozót, még telefonálunk egyet a rendelőbe és indulunk is.

Anya vezet, én hátul ülök Foltival. Hamar megérkezünk a rendelőbe.

Nagyon gyorsan történik minden, még szinte el sem mondom a tüneteket, a doktornő már csóválja a fejét.

Foltika hasfala tele van daganattal, különböző méretűek, de nagyon sokan vannak. A doktornő elkezdi sorolni a lehetőségeket, de félbeszakítom, hiszen én már meghoztam a döntést.

Ugye nem gondolja senki, hogy egy 15 éves cicát ki fogok tenni egy műtétsorozatnak? Hiszen a kora miatt nem sok esélye lenne.

Anya könnybe lábadt szemmel, kérdőn néz rám; biztos, hogy ezt akarod?

Igen, ezt.

Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, majd könnyeimmel küszködve anyára nézek; - aláírtam a halálos ítéletét. Egymásra borultunk, a doktornő pedig halkan, együtt érzően csak annyit mond; – a lehető legjobb döntést hozta meg.

Foltika közben ott fekszik a vizsgáló asztalon.

Megsimogatom, megígérem neki, hogy mostmár semmi baj nem lesz…

Megkapja az altató szurit. Utolsó erejével még elindul felém az asztalon, de egyre üvegesebb lesz a tekintete, majd szépen lassan lefekszik és eldől.

Nem lehetünk a rendelőben, mikor megkapja az utolsó injekciót. Kint várunk. Csak pár perc telt el és hozzák ki a dobozában.

Az első dolog ami feltűnt és még majdnem szóvá is tettem; hogy miért takarták be a fejét, így nem kap levegőt…

Minden porcikám tiltakozott, hogy tudomásul vegyem a tényt, hogy felfogjam a felfoghatatlant és elviseljem az elviselhetetlent.

Meghalt a cicám.

Foltika testét hazavittünk és eltemettük.

Még most is szörnyű fájdalmat és ürességet érzek ha rá gondolok.

Ő volt a kisfiam, a szerelmem, a mindenem. 15 boldog évet tölthettünk együtt és örökké hálás leszek neki azért, hogy megtanított szeretni, gondoskodni és felelősséget vállalni.

'A mennyországtól innen van egy hely, amit úgy hívnak: a Szivárvány Híd.

Amikor egy állat, aki közel állt valakihez meghal, a Szivárvány Hídhoz jut. Egy nagy rét terül el a lábánál, hogy minden állat szaladgálhasson, és együtt játszhassanak. Állandóan süt a nap, és elegendő étel, ital található ott, hogy mindenki kényelmesen érezze magát.

Azok az állatok, akik betegek, vagy öregek voltak, visszanyerik egészségüket és életerejüket. Akik megsérültek, sebeik begyógyulnak és olyanok lesznek, mint ahogyan fiatalon ismertük őket.

Az állatok boldogok és elégedettek, kivéve egy dolgot: hiányolják azt a valakit, akit szerettek, akit hátrahagytak.

Minden állat együtt kergetőzik és játszanak, de eljön a nap, amikor valaki egyszer csak megáll, és a távolba tekint. Tekintete elszánt, teste lelkesen reszket. Egyszer csak elszakad a csoporttól, a fű fölött szinte repülve, lábai egyre gyorsabban és gyorsabban viszik előre.

Megpillantja gazdáját, és amikor gazda és hű kedvence végre találkoznak, egymásba kapaszkodnak örömmel, hogy soha ne váljanak el többé. Boldog puszik záporoznak a gazda arcára, újra megsimogathatja imádott kedvence fejét, és újra belenézhet bizalomtól csillogó szemébe, oly rég eltávozott életéből, de soha nem tűnt el szívéből.

Azután átsétálnak a Szivárvány Hídon, együtt...'

'Elveszteni egy szeretett állatot mindig nehéz. A körülményektől függetlenül mindenki végigmegy a bánat különböző fázisain, s hogy mennyi ideig tart, nincs kőbe vésve, hanem mindenkinek saját természetétől függ. Õk nem csak egyszerű állatok voltak számunkra, hanem a családunk tagjai, a gyermekeink.

Néhányan nincsenek tudatában annak a különleges, erős kapocsnak, mely a házikedvenc és gazdája között feszül, és nem tudnak együttérezni velünk, az elvesztett állatot gyászoló gazdával.

A legfontosabb, amit emlékezetünkben kell tartanunk, hogy szerettük őket, és ők szerettek minket. Gondoskodtunk róluk, igyekeztünk törődni velük, és figyelni az egészségükre. A fájdalom, amit érzünk, a legjobb bizonyíték arra, mennyire szerettük őket.'